2012. szeptember 24., hétfő

Teleki 60

Teleki Samu emlék- és teljesítménytúra. Ez a hivatalos neve, az Ekések által TéTéTé-nek becézett túrának. Három kategóriában lehet indulni, 20, 40, 60 km-es távokon. Kodiák módra mi a 60-t választottuk. Az első gondolat, ami eszembe jut, így 2 nap távlatból, hogy el sem hiszem, h túléltem.
Úgy kezdődött, hogy Régenbe mindenki valamilyen úton, módon eljutott. Ott feltuszkoltuk magunkat egy megtömött buszra, ami munkanapokon szállítja haza a munkásokat és diákokat. Kellemesen utaztunk. Én, leleményes lévén, Üvegcsűr falutáblájától még ülőhelyet is kaptam a központig. Mivel túl korán érkeztünk, melegedni beültünk a diszkóbárba. Két kép meséljen erről a helyről.

Önki Szolgálo


A túra.
Az útvonal nagyon szép. Ez győzőtt meg, hogy részt vegyek rajta, még akkor is, hogyha 3 fiúval kellett lépést tartanom. Igaz a túra alatt voltak pillanatok, amikor teljesen máshova kívántam magam, és egészen máshova a fiúkat. Voltak pillanatok, amikor rabszolgahajcsároknak neveztem őket, persze mindezt vidám hangnemben, hogy ne legyen belőle sértődés. Az emelkedőket kivéve (amiből volt egy pár, ugyanis a szintemelkedés 2410 m volt), nagyon jó hangulatú és elménydús túra volt. A fiúknak az emelkedők is, mert amellett, hogy nekik, valami általam fel nem fogható okok miatt élvezet, hogyha az emelkedőt minél jobb tempóban, minél hamarabb kimászod, szóval ez mellé társultam én is hangulatderítőnek, aki utolsónak, kikelve a képemből, megjelentem a tetőn, s csak annyit tudtam hozzáfűzni, h szuszogós volt. 

Az útvonal: Görgényüvegcsűr (580m) -> Rönki tető -> Szászpád tető (1221m) -> Sánci tető (1281m) [szalagozott] -> Jód-mező -> Ruszu-mező (1190 m)  -> Ruszi-árok -> Német ház (770m)  -> Jódtelep (ref. templom, 510m)  -> Lisztes útja -> Lisztes-bérc (781m) -> Lisztes-tető (1062m) -> Barta-mező (1035m)  -> Barta-tető (1082m) -> Belcsu-mező (1170m) -> Széles tető (1312m)  -> Széles-bérc (1236m)  -> Iszticsói erdészház [szalagozott + ] -> Preluka tető (1143m) -> Görgényüvegcsűr (580m) [szalagozott] (ez most copy paste az Eke honalpról)

Az útvonal. Térkép a gorgeny.ro oldalról, eredetileg 1:60 000 a lépték.

Reggel hatkor szerettünk volna indulni, aztán hat huszonöt lett belőle, de megérte kivárni, ugyanis a legelőn gyönyörű kilátásunk volt a ködben úszó Görgény-völgyére, településeire, a ködből kifeslő Üvegcsűri fényekre.
A Görgény-völgye és Üvegcsűr fényei

A Runk tető alatt
Elég sokat áradoztunk a látvány szépségéről, persze közben Gulliver-léptekkel haladtunk a lejtőn. A tüdőmet köptem ki. Imádtam azokat a pillanatokat, amikor valakinek valami matatnivalója akadt a hátizsákban vagy bokordolga volt. Persze ők ilyenkor mindig előreküldtek, h menjek csak, mert utolérnek.
Az útvonal nagyon jól ki volt jelölve, a letérőknél fokozottan figyeltek erre, nagyon jó tempóban lehetett haladni, nem kellett keresgélni az útvonalat. Meg voltunk elégedve.



Jód poján

Jód poján

Jód poján

Barta-mező. Ellenőrzőpont
A Barta-tisztástól gerincen vezetett az út, elég hosszú távon, ez volt a legjobb része, menetelés szempontjából.

Belcsúj-tisztás
Minden ellenőrző pontban dícséretet kaptunk, hogy milyen jó időnk van, milyen ügyesek vagyunk. Azt tudtam, hogy az utolsó szakaszon még van egy nagy emelkedő, már előre írtóztam tőle, így aztán javasoltam a fiúknak, hogy az utólagos óbégatások elkerülése végett menjenek csak előre, mert én nem tudom tartani már a tempót, ki van zárva. Amúgy sem lett volna nagy dolog egyedül maradni, ugyanis mögöttünk, látótávolságban még jött egy csoport. Ketten előrementek, Sankó a kellemesebb befejezés mellett döntött. Így aztán jól elbeszélgetve, de mégsem sétálva, szinte egy órával utánuk mi is beértünk. Mi 12 óra 5 perc alatt teljesítettük a távot, az előörs (Ervin, Huni) 11 óra 11 perc alatt. Szerintem szép. Mivel csak mi négyen indultunk, így hát mi arattuk az összes babért. Nagyon megdícsértek, mert írtó jó időt hoztunk ki, anélkül, hogy szaladtunk volna.

Kilátás újra a Görgény völgyére

mük

Fotók: Hunor



2012. szeptember 13., csütörtök

Csalhó

Már jártam párszor a Csalhóban, de még sosem kellett tömegközlekedési eszközzel megközelíteni. Nem kis fejtörést okozott. Úgy találtuk, hogy egyszerűbb eljutni a Békás-völgyébe és délről közelíteni meg a hegyet.

Útvonalunk
(a térkép csak személeltetésnek van, fent Észak, és a méretarányt már nem lehet tudni:D)

Vásárhelyről vonattal Gyergyóig, innen busszal vagy stoppal Békás fele. Miután órarend szerint minden moldvai buszt lekéstünk, kiderült, ami itthon nem is meglepő, hogy van még járat. Amúgy, ha valaki át akar jutni Moldvába, hogyha kiáll a Salamon Ernő Líceum elé, minden esélye megvan, hogy felvegyék, elég rövid időn belül. Nem tudom, hogy "cápák" vagy sem, de elég sok kocsi megállt és érdeklődött, h merre megyünk. 
Mi a busz mellett döntöttünk, ha már kaland, akkor legyen az balkáni, úgy az igazi, itthon. Eléggé ütötte a balkáni mércét, a Gyilkos-tóig a hátsó ajtó lépcsőjén ültünk, amíg a sok kanyar okozta hányinger el nem kezdett kerülgetni. A "tavtól" már kaptunk ülőhelyet, de ekkor már förtelmes szagok áradoztak a busz kerekeiből, a hozzáértők azt mondják erre, hogy a kuplung. Biztos. Örültem is, hogy nem Karácsonykőre (Piatra Neamt) kell mennem, s onnan esetleg Bákóba eljutni, mint anno, ehhez képest milyen jó nekünk, hogy csak valahányadik faluig megyünk. 
Neagrán szerettünk volna leszállni, ezt a fél buszval is tudattuk, többek között a sofőrrel is, aki naponta járja ezt az útvonalat, mégis Ticoș-on rakott le, hol máshol? Javára legyen mondva egy korkodusfa és egy kocsma közvetlen közelében. Ellentétben pl. a Maros-völgyi Neagra lakosaival, akik mindig elszőrnyülködnek, hogyha fel akarsz menni az út felett magasodó 60 méteres sziklára, az itteniek hátast sem vágtak attól, hogy mi a Csalhóba akarunk menni, s annak teljesen a túlsó felén lemenni. Volt egy öreg bácsika, úgy elmondta az útvonalat a Dochiáig, hogy már szóhoz sem jutottunk. Érezte és élvezte is az öreg, hogy most mekkorát alkotott. 
Félóra gyaloglás után elértük a neagrai letérőt, jelzés is van. Igaz a völgyön felfelé csak fehér négyzet a jelzés, a kék festékes megunta a munkát az első 2 jel után. Első éjszakánkat még lent töltöttük el a völgyben. Második nap reggel, habár elég álmosan indultunk, az hamar elmúlt, amikor át kellett menni az éppen út mellé tákolt esztenán, csobán sehol, csak a véres szájú kutyák, sokan. Onnan tovább azon lobbiztam, hogy Durau fele ereszkedjünk, persze mélységesen elhallgattam a lobbizás valódi célját, vagyis, hogy semmi pénzért nem akarok mégegyszer átvágni az esztenán.
A Csalhóból legelőször a Turnu lui Budu sziklákat érinti ez az útvonal, innen már szebb és szebb az út, csak száraz, a bejelölt forrás vagy nem található vagy teljesen ki van száradva. 

Turnul lui Budu
A Poiana Maicilor tisztáson létezik egy forrás, nem az álló háznál, hanem lennébb valamikori vályúk környékén.Innen a sátorhelyig víz nincs. Legalábbis forrás. A buglyákhoz (Claile lui Miron) már eléggé átázva érkeztünk, mert időközben megeredt az eső, éppen egy málnásos részen. Amikor kiértünk az erdőből, újból eleredt, szerencsénkre, mert másképp meg sem próbáltunk volna behúzódni a házba. 

A buglyák (Claile lui Miron)
A La Pavilion alatt, a forrás szomszédságában nagyon frissen építettek egy menhelyet. Annyira friss, hogy bent még a forgács ott volt hagyva, de persze azóta 1 ablaka már kitörve és az ajtó felfeszítve, viszont bent biztosan nem aludt senki, nagyon tiszta volt és érintetlen a forgácsréteg. Itt szárítkóztunk és úgy döntöttünk ott alszunk. Azért írtam le a házas történetet, mert kíváncsi vagyok meddig fog az ott állni és főleg meddig marad meg használható állapotban. A ház körül van pár vizenyős terület, hepék és egy forrás is, csak éppen víz nem volt benne. 



Szerencsénkre jött a következő vihar, így minden, vízfogásra alkalmas megoldást használva (edény, doboz, esőkabát) éppen elegendő vizet gyűjtöttünk a vacsorához, a teához és inni.

Vacsora

Az élet apró örömei

Harmadik napon elértük a Dochiát, felmentünk a Tókára és hál' Istennek Durau felé ereszkedtünk, érintve a vízesést. Kicsit sajnáltam azt, aki most látta először, mert fele annyira sem látványos, mint, amikor becsületes vízmennyiség zúdul le. A Dochiában éreztük először, hogy igenis zsúfolt hegy a Csalhó, addig nagyon kevés emberrel találkoztunk. Harmadik éjszakánkat Csalhó falu határában töltöttük, a legjobb sátorhely olyan volt, hogy nem volt szabad bámészkodni, csak kb. 5 méterre nézhettél előre, hogyha nem akartad, hogy a mederben és árterületen felhalmozódott szemét elvegye az étvágyadat.

A Tóka-csúcs a menedékház felől. Alatta a meteorológiai állomás.

A Tóka közelebbről

A Tóka-csúcs :D. Fennt is meteorológiai állomás
Kilátás a Tókáról. Előtérben a Panaghia szikla

Negyedik reggel egy másik balkántranssal elértük a 15-ös országutat, innen stoppal be Maroshévízre, s onnan már sínen voltunk.

A Dörgő (Duruitoarea) - vízesés (2012, augusztus)
Dörgő (Duruitoarea) - vízesés (2010, május)



Bonus

Útvonal: Neagra (538 m) - Neagra-csúcs (1141 m) - Varatec - Poiana Maicilor - Claile lui Miron - Dochia menedékház - Tóka-csúcs (1900 m) - Dörgő-vízesés (1250 m) - Durau (780 m) - Ceahlau (520 m).
Fotók: Ervin


2012. szeptember 12., szerda

Bolunzii în Munții Gilău

Muszáj volt román címet adni, valahogy a téma követelte. És muszáj volt a román földrajzi neveket használni, a hely követeli ezt, ugyanis honnan is lennének itt magyar nevek.
Gyalui-havasok. Hm. Egy érdekes hely. Valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy csak annak ajánlott, aki nagyot akar csatangolni, jókat beszélgetni, és akinek valamiért, talán mert Kolozsváron nőtt fel az élethez vagy a hegyekhez, közel áll a szívéhez. Azok akik teljesítményre és látványra hajtanak, inkább kerüljék, mert szomorú a hegy, az egész egy nagy seb a Szigethegységben. Seb, amit természetesen a Homo sapiens (sapiens?) okozott, terjesztett és éltet.
Tordaszentlászlóig hozott a kolozsvári busz, ahonnan gyalog folytattuk utunkat, 3 napon át valamilyen kategóriájú úton az aszfalttól a makadámig. A hegy a nyári időszakban tele van élettel, a nyári szállások élő falvakká válnak és ugyanakkor szeméttelepekké. A transzhumánsz románok (falusiak és pásztorok) mellett fennt voltak a hegyen a gomba-, áfonyaszedők, a favágók, az építőtelepesek és 3 eltévedt hátizsákos, akiket az előbbiek egyszerűen csak bolondoknak tartanak. Mivel a szó román változata nem nagyban tér el a magyartól, így annak is esélye van megérteni aki gyatra román nyelvtudással rendelkezik. A hegyi ember számára mindenki, aki a szabad perceiben nem pihen, az egyszerűen bolond, aki meg egy nagy zsákkal mássza a hegyoldalakat, na arra már  nem is létezik fokozás, hogy mennyire az. Mindenki tudja a magáét. Anno, Dinu Mititeanu úgy tért ki ez elől a megbélyegzés elől, hogy a köszönés után, egyből rázendített a standard szövegére, hogy hát tudják, mi a városiak, akik egész nap ülünk az irodákban, nekük jól esik kijárni a hegyekbe, friss levegőt szívni. Miután 2 napig minden mócnak ezt elmondta, eldöntöttem, hogy ez annyira röhejes, hogy sosem fogok senkinek sem magyarázkodni, hogy miért nem ülök egy helyben, ha már éppen semmi dolgom nincs. Csak. S akkor így lettünk bolunzok.
Néhány képpel szemléltetem a túrát, mesélnivaló sok nem akad, s ha adna is, inkább pejoratív lenne, panaszkodnék a mócra, aki szeméthalmon él, 6 utat tapos magának, minden második dombra kolostort épít, síparadicsomot akar varázsolni a Buszkátra. Hogy a beszámoló vidám hangulatát ne törjem meg, inkább nem fogom elmondani, hogy a móc szeméthalmon él...
A csapat és a Botok


Muntele Rece

Otelesti




Asolo élettartama 6 év. Könnyes búcsút vettem tőle, főleg, hogy 3 vízhólyagot hagyott emlékbe.


Útvonal: Tordaszentlászló - Plescutei-völgy - Plopi - Muntele Rece - Otelesti - Dumitreasa (1638 m) - Piatra Grosilor (1756 m) - Öreghavas (1826 m) - Sesu Cald - Buszkát - Muntele Baisorii.
Időtartam: 3 nap
Bolunzii: Feri, Sankó, Piro