Teleki 60

Teleki Samu emlék- és teljesítménytúra. Ez a hivatalos neve, az Ekések által TéTéTé-nek becézett túrának. Három kategóriában lehet indulni, 20, 40, 60 km-es távokon. Kodiák módra mi a 60-t választottuk. Az első gondolat, ami eszembe jut, így 2 nap távlatból, hogy el sem hiszem, h túléltem.
Úgy kezdődött, hogy Régenbe mindenki valamilyen úton, módon eljutott. Ott feltuszkoltuk magunkat egy megtömött buszra, ami munkanapokon szállítja haza a munkásokat és diákokat. Kellemesen utaztunk. Én, leleményes lévén, Üvegcsűr falutáblájától még ülőhelyet is kaptam a központig. Mivel túl korán érkeztünk, melegedni beültünk a diszkóbárba. Két kép meséljen erről a helyről.

Önki Szolgálo

A túra.
Az útvonal nagyon szép. Ez győzőtt meg, hogy részt vegyek rajta, még akkor is, hogyha 3 fiúval kellett lépést tartanom. Igaz a túra alatt voltak pillanatok, amikor teljesen máshova kívántam magam, és egészen máshova a fiúkat. Voltak pillanatok, amikor rabszolgahajcsároknak neveztem őket, persze mindezt vidám hangnemben, hogy ne legyen belőle sértődés. Az emelkedőket kivéve (amiből volt egy pár, ugyanis a szintemelkedés 2410 m volt), nagyon jó hangulatú és elménydús túra volt. A fiúknak az emelkedők is, mert amellett, hogy nekik, valami általam fel nem fogható okok miatt élvezet, hogyha az emelkedőt minél jobb tempóban, minél hamarabb kimászod, szóval ez mellé társultam én is hangulatderítőnek, aki utolsónak, kikelve a képemből, megjelentem a tetőn, s csak annyit tudtam hozzáfűzni, h szuszogós volt. 

Az útvonal: Görgényüvegcsűr (580m) -> Rönki tető -> Szászpád tető (1221m) -> Sánci tető (1281m) [szalagozott] -> Jód-mező -> Ruszu-mező (1190 m)  -> Ruszi-árok -> Német ház (770m)  -> Jódtelep (ref. templom, 510m)  -> Lisztes útja -> Lisztes-bérc (781m) -> Lisztes-tető (1062m) -> Barta-mező (1035m)  -> Barta-tető (1082m) -> Belcsu-mező (1170m) -> Széles tető (1312m)  -> Széles-bérc (1236m)  -> Iszticsói erdészház [szalagozott + ] -> Preluka tető (1143m) -> Görgényüvegcsűr (580m) [szalagozott] (ez most copy paste az Eke honalpról)

Az útvonal. Térkép a gorgeny.ro oldalról, eredetileg 1:60 000 a lépték.

Reggel hatkor szerettünk volna indulni, aztán hat huszonöt lett belőle, de megérte kivárni, ugyanis a legelőn gyönyörű kilátásunk volt a ködben úszó Görgény-völgyére, településeire, a ködből kifeslő Üvegcsűri fényekre.

A Görgény-völgye és Üvegcsűr fényei

A Runk tető alatt

Elég sokat áradoztunk a látvány szépségéről, persze közben Gulliver-léptekkel haladtunk a lejtőn. A tüdőmet köptem ki. Imádtam azokat a pillanatokat, amikor valakinek valami matatnivalója akadt a hátizsákban vagy bokordolga volt. Persze ők ilyenkor mindig előreküldtek, h menjek csak, mert utolérnek.

Az útvonal nagyon jól ki volt jelölve, a letérőknél fokozottan figyeltek erre, nagyon jó tempóban lehetett haladni, nem kellett keresgélni az útvonalat. Meg voltunk elégedve.

Jód poján

Jód poján

Jód poján

Barta-mező. Ellenőrzőpont

A Barta-tisztástól gerincen vezetett az út, elég hosszú távon, ez volt a legjobb része, menetelés szempontjából.

Belcsúj-tisztás

Minden ellenőrző pontban dícséretet kaptunk, hogy milyen jó időnk van, milyen ügyesek vagyunk. Azt tudtam, hogy az utolsó szakaszon még van egy nagy emelkedő, már előre írtóztam tőle, így aztán javasoltam a fiúknak, hogy az utólagos óbégatások elkerülése végett menjenek csak előre, mert én nem tudom tartani már a tempót, ki van zárva. Amúgy sem lett volna nagy dolog egyedül maradni, ugyanis mögöttünk, látótávolságban még jött egy csoport. Ketten előrementek, Sankó a kellemesebb befejezés mellett döntött. Így aztán jól elbeszélgetve, de mégsem sétálva, szinte egy órával utánuk mi is beértünk. Mi 12 óra 5 perc alatt teljesítettük a távot, az előörs (Ervin, Huni) 11 óra 11 perc alatt. Szerintem szép. Mivel csak mi négyen indultunk, így hát mi arattuk az összes babért. Nagyon megdícsértek, mert írtó jó időt hoztunk ki, anélkül, hogy szaladtunk volna.

Kilátás újra a Görgény völgyére

mük

Fotók: Hunor

Csalhó

Már jártam párszor a Csalhóban, de még sosem kellett tömegközlekedési eszközzel megközelíteni. Nem kis fejtörést okozott. Úgy találtuk, hogy egyszerűbb eljutni a Békás-völgyébe és délről közelíteni meg a hegyet.

Útvonalunk
(a térkép csak személeltetésnek van, fent Észak, és a méretarányt már nem lehet tudni:D)

Vásárhelyről vonattal Gyergyóig, innen busszal vagy stoppal Békás fele. Miután órarend szerint minden moldvai buszt lekéstünk, kiderült, ami itthon nem is meglepő, hogy van még járat. Amúgy, ha valaki át akar jutni Moldvába, hogyha kiáll a Salamon Ernő Líceum elé, minden esélye megvan, hogy felvegyék, elég rövid időn belül. Nem tudom, hogy "cápák" vagy sem, de elég sok kocsi megállt és érdeklődött, h merre megyünk. 

Mi a busz mellett döntöttünk, ha már kaland, akkor legyen az balkáni, úgy az igazi, itthon. Eléggé ütötte a balkáni mércét, a Gyilkos-tóig a hátsó ajtó lépcsőjén ültünk, amíg a sok kanyar okozta hányinger el nem kezdett kerülgetni. A "tavtól" már kaptunk ülőhelyet, de ekkor már förtelmes szagok áradoztak a busz kerekeiből, a hozzáértők azt mondják erre, hogy a kuplung. Biztos. Örültem is, hogy nem Karácsonykőre (Piatra Neamt) kell mennem, s onnan esetleg Bákóba eljutni, mint anno, ehhez képest milyen jó nekünk, hogy csak valahányadik faluig megyünk. 

Neagrán szerettünk volna leszállni, ezt a fél buszval is tudattuk, többek között a sofőrrel is, aki naponta járja ezt az útvonalat, mégis Ticoș-on rakott le, hol máshol? Javára legyen mondva egy korkodusfa és egy kocsma közvetlen közelében. Ellentétben pl. a Maros-völgyi Neagra lakosaival, akik mindig elszőrnyülködnek, hogyha fel akarsz menni az út felett magasodó 60 méteres sziklára, az itteniek hátast sem vágtak attól, hogy mi a Csalhóba akarunk menni, s annak teljesen a túlsó felén lemenni. Volt egy öreg bácsika, úgy elmondta az útvonalat a Dochiáig, hogy már szóhoz sem jutottunk. Érezte és élvezte is az öreg, hogy most mekkorát alkotott. 

Félóra gyaloglás után elértük a neagrai letérőt, jelzés is van. Igaz a völgyön felfelé csak fehér négyzet a jelzés, a kék festékes megunta a munkát az első 2 jel után. Első éjszakánkat még lent töltöttük el a völgyben. Második nap reggel, habár elég álmosan indultunk, az hamar elmúlt, amikor át kellett menni az éppen út mellé tákolt esztenán, csobán sehol, csak a véres szájú kutyák, sokan. Onnan tovább azon lobbiztam, hogy Durau fele ereszkedjünk, persze mélységesen elhallgattam a lobbizás valódi célját, vagyis, hogy semmi pénzért nem akarok mégegyszer átvágni az esztenán.

A Csalhóból legelőször a Turnu lui Budu sziklákat érinti ez az útvonal, innen már szebb és szebb az út, csak száraz, a bejelölt forrás vagy nem található vagy teljesen ki van száradva. 

Turnul lui Budu

A Poiana Maicilor tisztáson létezik egy forrás, nem az álló háznál, hanem lennébb valamikori vályúk környékén.Innen a sátorhelyig víz nincs. Legalábbis forrás. A buglyákhoz (Claile lui Miron) már eléggé átázva érkeztünk, mert időközben megeredt az eső, éppen egy málnásos részen. Amikor kiértünk az erdőből, újból eleredt, szerencsénkre, mert másképp meg sem próbáltunk volna behúzódni a házba. 

A buglyák (Claile lui Miron)

A La Pavilion alatt, a forrás szomszédságában nagyon frissen építettek egy menhelyet. Annyira friss, hogy bent még a forgács ott volt hagyva, de persze azóta 1 ablaka már kitörve és az ajtó felfeszítve, viszont bent biztosan nem aludt senki, nagyon tiszta volt és érintetlen a forgácsréteg. Itt szárítkóztunk és úgy döntöttünk ott alszunk. Azért írtam le a házas történetet, mert kíváncsi vagyok meddig fog az ott állni és főleg meddig marad meg használható állapotban. A ház körül van pár vizenyős terület, hepék és egy forrás is, csak éppen víz nem volt benne. 

Szerencsénkre jött a következő vihar, így minden, vízfogásra alkalmas megoldást használva (edény, doboz, esőkabát) éppen elegendő vizet gyűjtöttünk a vacsorához, a teához és inni.

Vacsora

Az élet apró örömei

Harmadik napon elértük a Dochiát, felmentünk a Tókára és hál' Istennek Durau felé ereszkedtünk, érintve a vízesést. Kicsit sajnáltam azt, aki most látta először, mert fele annyira sem látványos, mint, amikor becsületes vízmennyiség zúdul le. A Dochiában éreztük először, hogy igenis zsúfolt hegy a Csalhó, addig nagyon kevés emberrel találkoztunk. Harmadik éjszakánkat Csalhó falu határában töltöttük, a legjobb sátorhely olyan volt, hogy nem volt szabad bámészkodni, csak kb. 5 méterre nézhettél előre, hogyha nem akartad, hogy a mederben és árterületen felhalmozódott szemét elvegye az étvágyadat.

A Tóka-csúcs a menedékház felől. Alatta a meteorológiai állomás.

A Tóka közelebbről

A Tóka-csúcs :D. Fennt is meteorológiai állomás

Kilátás a Tókáról. Előtérben a Panaghia szikla

Negyedik reggel egy másik balkántranssal elértük a 15-ös országutat, innen stoppal be Maroshévízre, s onnan már sínen voltunk.

A Dörgő (Duruitoarea) - vízesés (2012, augusztus)

Dörgő (Duruitoarea) - vízesés (2010, május)

Bonus

Útvonal: Neagra (538 m) - Neagra-csúcs (1141 m) - Varatec - Poiana Maicilor - Claile lui Miron - Dochia menedékház - Tóka-csúcs (1900 m) - Dörgő-vízesés (1250 m) - Durau (780 m) - Ceahlau (520 m).

Fotók: Ervin

Bolunzii în Munții Gilău

Muszáj volt román címet adni, valahogy a téma követelte. És muszáj volt a román földrajzi neveket használni, a hely követeli ezt, ugyanis honnan is lennének itt magyar nevek.

Gyalui-havasok. Hm. Egy érdekes hely. Valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy csak annak ajánlott, aki nagyot akar csatangolni, jókat beszélgetni, és akinek valamiért, talán mert Kolozsváron nőtt fel az élethez vagy a hegyekhez, közel áll a szívéhez. Azok akik teljesítményre és látványra hajtanak, inkább kerüljék, mert szomorú a hegy, az egész egy nagy seb a Szigethegységben. Seb, amit természetesen a Homo sapiens (sapiens?) okozott, terjesztett és éltet.

Tordaszentlászlóig hozott a kolozsvári busz, ahonnan gyalog folytattuk utunkat, 3 napon át valamilyen kategóriájú úton az aszfalttól a makadámig. A hegy a nyári időszakban tele van élettel, a nyári szállások élő falvakká válnak és ugyanakkor szeméttelepekké. A transzhumánsz románok (falusiak és pásztorok) mellett fennt voltak a hegyen a gomba-, áfonyaszedők, a favágók, az építőtelepesek és 3 eltévedt hátizsákos, akiket az előbbiek egyszerűen csak bolondoknak tartanak. Mivel a szó román változata nem nagyban tér el a magyartól, így annak is esélye van megérteni aki gyatra román nyelvtudással rendelkezik. A hegyi ember számára mindenki, aki a szabad perceiben nem pihen, az egyszerűen bolond, aki meg egy nagy zsákkal mássza a hegyoldalakat, na arra már  nem is létezik fokozás, hogy mennyire az. Mindenki tudja a magáét. Anno, Dinu Mititeanu úgy tért ki ez elől a megbélyegzés elől, hogy a köszönés után, egyből rázendített a standard szövegére, hogy hát tudják, mi a városiak, akik egész nap ülünk az irodákban, nekük jól esik kijárni a hegyekbe, friss levegőt szívni. Miután 2 napig minden mócnak ezt elmondta, eldöntöttem, hogy ez annyira röhejes, hogy sosem fogok senkinek sem magyarázkodni, hogy miért nem ülök egy helyben, ha már éppen semmi dolgom nincs. Csak. S akkor így lettünk bolunzok.

Néhány képpel szemléltetem a túrát, mesélnivaló sok nem akad, s ha adna is, inkább pejoratív lenne, panaszkodnék a mócra, aki szeméthalmon él, 6 utat tapos magának, minden második dombra kolostort épít, síparadicsomot akar varázsolni a Buszkátra. Hogy a beszámoló vidám hangulatát ne törjem meg, inkább nem fogom elmondani, hogy a móc szeméthalmon él...

A csapat és a Botok

Muntele Rece

Otelesti

Asolo élettartama 6 év. Könnyes búcsút vettem tőle, főleg, hogy 3 vízhólyagot hagyott emlékbe.

Útvonal: Tordaszentlászló - Plescutei-völgy - Plopi - Muntele Rece - Otelesti - Dumitreasa (1638 m) - Piatra Grosilor (1756 m) - Öreghavas (1826 m) - Sesu Cald - Buszkát - Muntele Baisorii.
Időtartam: 3 nap
Bolunzii: Feri, Sankó, Piro

Radnai-havasok

Időpont: 2012. augusztus 1-4.

Résztvevők: Farkas Ilona, Lészai István, Pál Ferenc, Lovász Piro

I. nap (Beszterce - Radnaborberek alias Valea Vinului - Curățel-nyereg)

Besztercéről indultunk volna reggel 7-kor, de a CéeFeR jóvoltából még szundíthattunk 1 órát, ugyanis Feri a vonattal érkezett, nem kis késéssel. Kb. 8 után sikerült elindulni. Leszögezett útvonal még nem volt, ezt a radnai örök caffebarban döntöttük el, a csak Romániában fogyasztható különös ízű kávé mellett. A terv az volt, hogy kicsit földrajzos jelleget adjunk a túrának, mert Feri különlegesebb helyeket is meg akart nézni. Amikor a bokáig süllyedő sárban és susnyásban meneteltünk felfelé, eléggé elrugaszkodott ötletnek tartottam, de azóta kiderült, nagyon is helyénvaló volt, mármint az ötlet.

Bor-patak. Foto: Lészai István

Ribizlit (ez a kocsi) otthagytuk az Írók házánál, legnagyobb meglepetésünkre kedvesen fogadták az ötletet az éppen ott tartózkodó favágók (merthogy most az Írók Házának udvara és környéke rönklerakodó-felrakodó telep) és még pénzt sem fogadtak el a parkolásért, azt persze megjósolták nekünk, hogy hiába vágunk neki a völgynek, el fogunk tévedni.

Első célpontunk a Bénes-fő (Capul Beneșului, 1587 m) volt, ide Radnáról a kék pont vezet, lényegében rajta van azon a mellékgerincen, ami Radnáról az Ünő-kőre visz. Mi Radnaborberekről mentünk fel a mellékgerincre a Bor-patakon (V. Vinului), jelzetlen úton. A Bénes-fő alatt a térkép jelez egy forrást és egy menhelyet. Az előbbi használhatatlan volt, mert éppen előttünk ivott bele egy leleményes marha (szarvasmarha), utóbbi pedig már nem létezik. Így aztán a Curățelig forrás nem volt, csak ott lehet feltölteni a palackokat, a szárazság miatt, nagy türelemmel. Estére értünk a nyeregbe, ahol a Salvamont-ház is van, nem tudom, hogyha egyáltalán menhelyként lehetne-e használni, engem nem győzőtt meg és igaz, foglalt is volt, viszont a benne tartózkodók sem győztek meg hegyimentőségük felől. Sátrainkat felhúztuk kicsit odébb és kezdődhetett az esti műsör (Viața la stână/Élet az esztenán, TVRodnei).

Bénes-fő fele. Foto: Lészai István

Curățel-menhely és hegyimentő ház. Foto: Lészai István

A TVRodnei csak így fogható. Foto: Farkas Ilona

II. nap ( Curățel-nyereg - Ünő-kő - Kis-Lála-tó)

Túránk legmegerőltetőbb napján 11-kor indultunk a nyeregből, felvánszorogtunk a következő nyeregig, onnan csomag nélkül az Ünőre, majd le az alatta lévő tóhoz. 5-kor már álltak a sátrak, mi meg még bejártuk egy kicsit az Ünőkő (P. Bila) cirkuszvölgyét. Érdemes lemenni a Nagy-Lála-tóhoz, igaz benne megmártózni nem lehet egy felemelő érzés, mert nagyon iszapos, viszont a két tavat összekötő, vízesést is kialakító patakban, már annál élvezetesebb lehet.

Reggeli műsor. Foto: Lészai István

az Ünő-kő egyik lavinafolyosója. Foto: Lészai István

az Ünő-kő. Foto: Lészai István

Csoportkép. Foto: Canon

Nagy-Lála-tó. Foto: Lészai István

A két Lála közötti vízesés a gleccserlépcsőn. Foto: Lészai István

Az aki járt már a Lálánál vagy egyáltalán hegyekben el tudja képzelni, hogy egy cirkuszvölgy aljában mennyi hely adatik meg sátorvérésre. Úgy esett, hogy azon az éjszakán, amelyen mi is ott aludtunk 5 sátor volt összesen felhúzva. Az is igaz, hogy létezik egy tábla, miszerint a tó környéke sátorozási helynek van kijelölve és az is igaz, hogy mi elég közel húztuk fel a sátrat ehhez a táblához és ebből talán azt is lehetett volna értelmezni, hogy a tábla 5 méteres körzetét nem szabad elhagyni a sátrakkal. Valahogy így értelmezhették azok a fiatalok, akik 3 méterre a mi sátrainktól húzták fel a sátrukat. Ez sehogy sem fért a fejembe, hogy miért kell zsúfolódni a hegyen is az idegenekkel vagy egyáltalán akárkivel. Végül nagyon rendesek voltunk és

lemondtunk a hangoskodásról és csemerkedésről.

III. nap (Kis-Lála-tó - főgerincen az Ember-tetőig - Korongyos-nyereg)

Ezen a napon sem siettük el az indulást, habár elég hosszú út állt előttünk. Gyönyörű kilátásunk volt a Radnai gerinceire, szép időnk. Valahol a Csisa környékén álltak össze felettünk a fellegek és eleredt az eső, később a villámok lecsapósakká alakultak és egyre közelebb csaptak le. Mire leértünk a Korongyos-nyeregbe, bugyira ázva, a villámlik-mennydörög le is húzódott a völgybe. Éppen még annyi volt a napsütéses órákból, hogy gúnyáinkat megszárítottuk, a fiúk lementek ennivalóért az esztenához és máris kezdődött az esti műsor ( Viața la stână/Élet az esztenán, Lumea cailor/Lovak világa, TVRodnei)

Főgerinc. Foto: Lészai István

Ünő-kő, nyugatról. Foto: Lészai István

Az ember nyomai.  Foto: Lészai István

Eső után

Esti műsor.  Foto: Lészai István

IV. nap (Korongyos-nyereg - Korongyos-csúcs - Száka - Pap-hegy -  Radnaborberek alias Valea Vinului- Beszterce)

Utolsó nap korábban indultunk azzal a céllal, hogy a térképen bejelölt két barlangot felkutatjuk (Poarta lui Beneș/Benes kapu, Baia lui Schneider/Schneider barlang). A Benes kapuról megtudtuk, hogy már az 1970-es években beomlott és lényegében egy kőboltozat volt, arről viszont nem tudtunk meg semmit, hogy járat létezett-e. Mivel nem találtuk meg vagy nem ismertük fel ezt az omladékhalmot és figyelmünket teljesen elvette a mindenfelé feketéllő áfonya, így a Schneider barlangot már nem is kerestük.

Túránkat méltó módon egy-két jó hideg sörrel zártuk a radnaborbereki caffebarban, curájzene aláfestéssel.

A Korongyos alatt.  Foto: Lészai István

Korongyos. Foto: Canon

A radnai Domonkos-rendi kolostor romjai.  Foto: Lészai István 

Epilógus: A Radnai-havasokban kiterjedt legelőket alakítottak ki, anno, a borókás és a törpefenyők kivágásával. Ebből adódóan nagyon sok az esztena. A pásztorok azt mondják se medve, se farkas, víg az élet. Ma már nem az általuk összetákolt kalyibákban laknak, hanem régi lejben 300 milliós standard faházakban, amik narancssárgára vannak lepácolva, zöld vagy fekete kátrány tetővel, kis tornáccal. Azt mondják így kéri az EU, mert ez így tisztább. Igen, ebben az első évben az volt. Továbbá kötelező, hogy minden esztenához út vezessen, olyan minőségű, amin autóval is lehet közlekedni, mert az már nem állja, hogy szekéren jut le a tejtermék a piacra. Ezek után lehet saccolni meddig bírják a csupasz lejtők csuszamlás nélkül.

Foto: Lészai István

Foto: Lészai István

A jelzéseket és információs táblákat tekintve a hegység ezen keleti része nagyon elhanyagolt. A jelzések még kivehetőek, de a legtöbb jelzőtáblán már csak rejtett írás van, vagy egyszerűen a tábla teljes egészében hiányzik. Egy sok projektes nemzeti parktól többre vártam. Pörerea mea.

Felhasznált "szakirodalom": http://www.radnaihavasok.ro/index.php?id=foldrajzszotar

Trier

Németország egyik legrégebbi városának tartják, a Mosel partján fekszik, Rajna-vidék - Pfalz tartomány székhelye. Az eddig látott német városok közül egyelőre a kedvenc, fekvésével, méretével és belvárosával nyerte él tetszésemet. Azt is meg szokták említeni a város kapcsán, hogy az Alpoktól északra a legrégebbi keresztény püspökség és nem utolsó sorban bortermelő vidék.

Állítólag i.e. a 16. században alapították (legkésőbb) ebből adódóan néhány római műemlékkel is dicsekedhet, melyeket a Világörökség részévé nyilvánítottak.  Íme néhány ezek közül:

Porta Nigra, egy félresikerült fényképen

Amfiteátrum

Aula Palatina - I. Constantinus császár trónterme,
 ma Konstantin Bazilika (evangélikus templom)

Bal háttér-Bazilika, előtte a hozzáépített Metternich-palota

Római műemlékek közül még akad a vároban, elmaradt a megtekintésük.

Trier óvárosa nagyon hangulatos, sok apró terecskével, szűk utcáival. Mondanom sem kell, hogy szinte a teljes óváros sétálóutcákból áll és természetesen üzletsorokból. A sok terasz napernyői sajnos eléggé eltakarják a házakat, mintha csak azért menne az embernek fia belvárosba, hogy shoppingoljon és kávézzon. Sajnos elég rossz időpontban voltam ott, mert az összes téren éppen folyamatban volt a színpadépítés, trieri napok következnek, így azokat már le sem fotóztam, mint, ahogy az itt született Karl Marx szülőházát sem, mert, hát minek:D. 

És persze van pár templom, ingyenesen megtekinthetőek, múzeumok, stb.

A Dómban ez tetszett a legjobban:D

Piro és Dákwagen:)

Persze voltak érdekes jelenetek is, melyeket a gép nem örökített meg. A városnézés hármasban történt: 73 éves nagyanyám, 9 hónapos unokaöcsém és jómagam. Egyikre jobban kellett vigyázni, mint a másikra. A Bazilika bejárata forgóajtó, persze nem akkora méretű, mint a Julius Mall-é, de ezt csak akkor tudtam meg, amikor beszorult a babakocsi (falusi elmegy nagyvárost nézni eset). Aztán kiderült, hogy a templomba két hatalmas ajtón is be lehet jutni, dehát azok inoxból voltak és teljesen egybeolvadtak a fallal, ami biztosan nem volt inox, így utólag elgondolva, de valamiért nem vettük észre elsőre. Miután észrevettük sem jutottunk elsőre be, hiszen szegény nagyanyám hiába húzta, tolta, egyik módszer sem működött, míg egy férfi meg nem elégelte a bejutási fiasco-nkat és meg nem nyomta a falon égtelenkedő kapcsolót, ami kinyitotta az ajtót. Mentségemre legyen mondva, azon egy tolószékes jel volt és én attól tartottam, h az csengő, ezért nem engedtem, hogy nagyanyám ezt megnyomja. Ezek után már kedvem sem volt szétnézni a Bazilikában, igaz csak egy nagy terem, amit akár az ajtón kívülről is megnézhettünk volna, megkímélve magunkat egy ilyen leégéstől.